Az IDŐ FUCKTOR ⏳
A hétvégén otthon jártam, Szolnokon. ✍️
A gyerek-és tinikori emlékeim mellett ma már csak Édesapám és anyai Nagymamám köt oda, ők még itt élnek, és hazautazásom oka rendszerint az ő látogatásuk. Ritkán mozdulok ki a városba, vagy épp egy nagyobb sétára a Tisza partra, most mégis, ezen a hétvégén sort kerítettünk rá.
Párommal, Viktorral nagy sétát tettünk a gáton, lent hallottuk a fürdőzők örömhangjait, láttuk a vidáman játszó kutyusokat, és hallottuk túloldalt a pezsdítő strandzenét is. Néha motorcsónak vagy egy kisebb hajó úszott el mellettünk. Égető hőség volt, kánikula, bennünket azonban ez sem rettentett vissza, hogy élvezzük a zöldet, és haladjunk a folyó mentén, a Tisza sodrásával megegyező irányba. ☀️🌱
Viktor lelkesen vette elő kedvenc fényképezőgépét, szeme állandóan témát keresett, nem győzte kattintgatni a gépet. Jó érzés volt látni, hogy felfedez, benne van a pillanatban és élvezi azt, amit éppen csinál. Miközben pihentettem rajta a szemem, érezni kezdtem, hogy bennem viszont nő a feszültség, mivel a sétánknak volt egy eredeti célja: kisétálni Nagymamámhoz, akinek jeleztem egy körülbelüli időpontot, hogy mikorra várhat minket.
Tudni kell, hogy előtte otthon Apumnál főztem és segítettem neki a háztartásban – mivel kéthavonta találkozom vele, ezért úgy éreztem ennyit szeretnék segíteni neki.
Tennivalók, felelősség, gondoskodás, aggódás, idő nyomás, feszültség… Ismerős érzések ezek, kedves nőtársaim? 🤔
A feszültségre szinte azonnal figyelmes lettem, és máris döntési helyzet elé állítottam magam: most vagy végig aggódom a sétánkat, gondolatban azon kattogva, hogy mennyit fogunk késni az ígért időponthoz képest, vagy belelazulok ebbe a nem mindennapi hangulatba, és én is élvezni fogom a környezetet, a sétánkat, és a közösen eltöltött időnket.
Amíg ezen méláztam, addig Viktor a hőség miatt egyre lejjebb ereszkedett a vízhez, és tudatosan keresni kezdett egy olyan helyet, ahol megfürödhet a Tiszában.
Én próbáltam meggyőzni arról, hogy ez most nem a legjobb időpont a fürdésre (semmi nincs nálunk és megyünk a Mamához) és ígéretet tettem neki, hogy legközelebb ha jövünk mindenképp csobbanni fogunk a Tiszában.🌊
Ő azonban tervétől nem tágított, a forróság egyre csak nőtt, innivalónk már fogytán volt, és én még mindig nem döntöttem gondolatban, hogy most sietősebbre kellene fognunk, vagy menjek a spontán fürdés tervével. 🤷‍♀️
Aztán Viktor talált egy partszakaszt, és mire kettőt pislogtam, ő már lent lejáratot épített magának a vízig ott talált kövekből és fadarabokból. Ez volt az a pillanat, ami annyira közekkentett és magával ragadott, hogy semmi másra nem tudtam figyelni, csak őrá, ahogy épít, ahogy a víz közelsége vonzza, és hopp, már a vízben a lubickolt vidáman!
Magával ragadó volt mind a látvány, mind az önfeledtsége, ami segített engem is visszatérni a jelenbe, és végre dönteni arról, hogy nincs értelme sietni. 🤩
A fürdéshez nem csatlakoztam végül, viszont készítettem pár fotót róla és fentebb, ahonnan rálátásom volt a fákra, a folyóra és a kedvesemre, onnan szippantottam magamba ezt az élményt, miközben éreztem, hogy könnyül a mellkasom, lejjebb ereszkednek a vállaim, és lazul a testem. A testem is reagál a pillanat könnyedségére. 🧘‍♀️
Nekem ott és akkor eszembe jutott, hogy milyen sokszor kell még mindig magamra szólnom, hogy az életet élvezni vagyok itt. A kötelesség – és felelősségtudatom nagyon erős, hiszen ezt láttam otthon, de nem ezek segítenek engem ahhoz, hogy az életemet boldogan, a pillanat örömében lubickolva élvezzem. A kötelességek szintjén a mértékletességet, a tervek megvalósításában a könnyedséget, és a rugalmasságot tanulom mert ezek visznek engem előrébb.
Valójában itt a feszültségem oka az volt, hogy azt hittem, ha nem érünk oda időben, akkor Mama aggódni fog és megbántódott lesz. Itt egyrészről az én fantáziám a Mama lehetséges reakciójáról és ahhoz kapcsolt félelmem volt, másrészt az Idő nyomása feszített. ⌛️
☝️ Ezért adtam ennek a bejegyzésnek azt a címet hogy IDŐ FUCKTOR, mert az IDŐt, mint egyébként semleges tényezőt van, hogy sokszor ellenségként éljük meg. Ugyanakkor nem az idő nehezíti direkt a mi terveinket, hanem az idővel való kapcsolatunk az, ami sokat taníthat magunkról. Nekem ezeket tanította, hogy most már ne hangulatromboló, feszültséggeneráló tényező legyen, hanem a szövetségesem:
⏰ Megtanultam szellősebbre hagyni a naptáramat, és benne külön jelölöm a magamnak a SEMMIT NEM CSINÁLÓS pihenőidőt (ez részemről kanapén olvasás szokott lenni, vagy szundikálás napközben) 📅
⏰ Megtanultam IDŐT KÉRNI másoktól. Ha valamire nem tudok, vagy nem akarok azonnal reagálni, akkor időt kérek, és visszatérek ha már van válaszom.
⏰ Amint elkezdem érezni az időnyomást, vagyis azt, hogy mennyi tennivaló tornyosul felettem, akkor FONTOSSÁGI SORRENDet állítok. Azt teszem előre ami sürgős és fontos, és soron követi az, ami nem sürgős, de számomra nagyon is fontos, jelentse ez akár a céljaimat hosszú távon, vagy akár a testi, lelki egészségemet.
⏰ A HÁZIMUNKA NEM FONTOS. Igényes vagyok a környezetemre, rendet teszek magam körül. Sokszor volt ez nekem prioritás, mert rendben érzem jól magam, de ma már nem a fontos listámon van tisztaság és a rend, hanem a kooperációs szükségszerűség listán, ahol nem mindent csinálok én egyedül, és megbeszélt időpontra tesszük a takarítást. Ma már elviselek nagyobb rendetlenséget, és inkább pihenek, vagy a vállalkozásomra fókuszálok a házimunka helyett.💼
⏰ Megtanultam HOSSZÚ TÁVRA TERVEZNI. Egyszerre megérezni annak a súlyát, hogy mennyi mindent “kellene” csinálni, az valami borzalmas… Ha állandóan ezzel nyomasztanám magam, hogy az elmaradásaimat veszem számba, illetve arra fókuszálnék, hogy ahol tartanom kellene ahelyett ahol éppen vagyok, az teljes súlyával rám nehezedne, amitől mozdulni nem tudnék egy tapodtat sem. Állnék egy helyben. Ezért találtam ki azt – és jól bevállt – hogy későbbre tolok egy elintéznivalót, projektet, amit majd jó lesz megcsinálni, viszont tudom és érzem, hogy még nem jött el az ideje. Évekre előre tervezek. Ez az én ELHALASZTÁSom bölcsessége és nem keverem össze a halogatással. 🙂
⏰ És talán a legfontosabb… Megtanultam megfigyelni a gondolataimat. 🧐 💭 Hiszen a legtöbbször vagy a múltban, vagy a jövőben vagyunk a gondolataink szintjén, és vagy elemzünk, révedezünk, szorongunk egy múltbéli esemény miatt, vagy aggódunk a jövőn. Nagy ritkán éljük meg azt, hogy a pillanatban, épp a jelenben vagyunk. Azzal, hogy észreveszem magamon hogy gondolatban épp hol járok, azzal már van döntési lehetőségem visszatérni a pillanatba, elengedni a gondokat, és ÉLVEZNI AZT AMI VAN. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit önmagunknak adhatunk. És néha van, aki segít kizökkeni a gondolatfolyamokból… 🥰
A képeken Viktor és a fürdés.
U.i. Másfél órával később elfáradva, a naptól vörösen érkeztünk Mamához, aki nagy örömmel és behűtött barackkal várt minket. 🙂